4.fejezet – Patthelyzet

Mint látjátok nagy nehezen, de megérkezett a 4. fejezet is. Ezzel felkerült az első 20 oldal.:) És most már -  hosszabb eltűnésem után is - merészkedek komi határt felállítani. Most kijelentem, hogy nem a komik miatt írok. DE a javuláshoz, és az ösztönzéshez szükségem van rá és úgy gondolom csak ezzel tudlak titeket rávenni. Ne haragudjatok. Szóval 6 komit kérek szépen. Köszönöm az eddig komizóknak is.:) Jó olvasást!
 4.fejezet – Patthelyzet
Épp ma van három hónapja, hogy Rob elutazott. Minden héten egy estét videó kamerázással töltöttünk, ma is épp egy ilyen esténk volt. Mosolyogva vittem be a szobámba a kakaót miután elköszöntem a nagyitól. Az ágyamra tettem a laptopom, egy párnát a hátam mögé és már kapcsoltam is be a netet. Tíz perc múlva már a kezemmel doboltam a gépem szélén, Rob mindig késik, ha találkozok, vele személyesen leszedem a fejét. Már húsz perc eltelt a megbeszélt időponttól, mikor Rob bejelentkezet. Szerencséje volt, mert pár perc és tuti elalszok.
Végre nagy nehezen betöltött a kamera én meg próbáltam idegesen nézni Robra.
-Jajj, tudom késtem. Ne haragudj – mosolygott azzal a tipikus féloldalas mosolyával, amitől az ember lányának a szíve kétszer gyorsabban dobog általában, de nekem csak egy baráti melengető mosoly volt, és persze nem tudtam rá haragudni.
-Semmi gond Rob, maximum elalszok – kuncogtam, miközben eldőltem az ágyon és a fejemhez húztam a gépet.
-Milyen heted volt? – kérdezett miközben épp levette ez ingjét. -Ilyen dolgokban már egyáltalán nem zavartattuk magunkat. -
-Elég jó, bár jövő héten kezdődnek a vizsga időszak, szóval gőzerővel tanulok – mosolyogtam fáradtan.
-Nagyon jól hangzik – húzta el a száját.
-És neked milyen heted volt? Gondolom izgalmasabb, mint nekem – mosolyogtam miközben a kakaóm után nyúltam, ami már kicsit kihűlt, de lehúztam az alját.
-Egy újabb unalmas szálloda szobában egyedül, nem valami jó. De szerencsére egy szállodába vagyunk Jacksonnal és pár haverjával, velük beszélgetek néha. De azért szeretnék már újra Londonba lenni, veletek – mosolygott hízelgően.
-Elmehetnénk bulizni, nem ártana meg tanulnod normálisan táncolni – kuncogtam.
-Köszi – próbált sértődött fejet vágni több-kevesebb sikerrel.
Valami zajt halottam Robtól.
-Várj, valaki kopog. Sietek vissza – hadarta majd felpattant és már ott sem volt.
-Ha sokáig távol leszel, én elalszok – suttogtam magam elé. De alig, hogy ezt kimondtam megjelent Rob valakivel. Nem nagyon láttam, mert csak egy olvasólámpa világított a szobájában a gépe pedig az ágyon volt,  nagyon reménykedtem épp nem valami csajjal akar hemperegni előttem.
-Jackson, komolyan ezért jöttél át? – kérdezte nevetve Rob.
-Tudod, jól hogy fizikai fájdalmat jelent a gitárom nélkül lenni – csendült fel az a hang, amit évek óta imádok. Jackson Rathbone. A szívem vad dobogásba kezdett, és az arcomra piros rózsákat festett zavarom. Atyám tizenkét éves korom óta nem váltott ki belőlem ilyen hatást egy férfi. Szedd össze magad Amanda, az istenit. Dorgáltam magam.
-Rob, te épp webkamerázól? – kérdezte miközben a gép felé közeledett, atyám milyen fejet vágjak?
-Igen, szóval mehetsz is… - ült be Rob a kamerám elé.
-Ugye nem épp pornó vagy valami? – kuncogott Jackson Robot lökdösve.
-Srácok mindent hallok, csak szóltam – mondtam suttogva, mire Jackson megállt, Rob lökdösésében.
-Egy lány? Azt mondat nincs barátnőd – suttogta Jackson, Rob fejét vizsgálva.
Idegességemben, elővettem egy szál cigit és az ablakomhoz léptem. Most éppen csak egy web kamera áll közöttünk… Nem voltam fanatikus Jackson fan, erre emlékeztetnem is kellett magam. Rob is azért jött velem ki nagyon jól, mert tök normálisan kezeltem. Ezt kell tennem Jacksonnal is, addig úgysem hallatszik el a szívem vad kalimpálása. Döntöttem el magamba, beleszívtam párat a cigimbe, majd visszaültem és akkor már Jackson és Rob kíváncsi képével voltam szembe.
-Itt vagyok – mosolyogtam mikor leültem ismét az ágyamra.
-Wáó – motyogta halkan Jackson. Rob pedig vagy az én fejem vagy a meglepett Jacksont bámulta.
-Amanda vagyok, Rob egyik Londoni barátja – motyogtam pár perc bámulás után.
-Jackson Rathbone – mosolygott rám ellenállhatatlanul.
-Igen, tudom ki vagy – kuncogtam kissé idegesen.
-Hol ismerkedtetek meg? – kérdezte Jack pár perc múlva. Én addig azon ábrándoztam milyen lehet a hosszú hajába beletúrni, vagy végigsimítani az állán.
-Rob egyik haverját leöntöttem kávéval, aztán Bobby bemutatott minket egymásnak – mosolyogtam Robra.
-És csak barátok vagytok? – nézett rám. Miközben lerúgta a cipőjét és elfeküdt az ágyon, Rob szintén így tett.
-Nagyon jó barátok – mosolyogtam Robra.
-Olyan mintha lenne egy újabb nővérem - kuncogott kissé idegesen Robert, aminek nem nagyon értettem okát.
-Miért idősebb vagy Robnál? – nézett rám meglepetten Jack.
-Nem, nem csak érettebb vagyok – kuncogtam fel.
-Srácok én elmegyek tusolni, ti úgyis ellesztek szerintem – mondta Rob. Majd pár perc múlva el is tűnt a szobából én pedig csak Jacksont bámultam.
-Szereted az Alkonyatot? – kérdezte pár perc múlva, kissé betegen mosolygott közben.
-Igen – vigyorogtam. – A könyvben Edward a kedvencem, a filmben pedig Jasper – vigyorogtam bambán.
-Csak viccelsz – kuncogott és közben a hajába túrt. Zavarban lett volna?
-Dehogy is. Szerintem a filmben nagyon jól kitalálták Jazzt - mosolyogtam miközben a hajamba túrtam. Nem akartam kimondani, hogy basszus olyan helyes vagy, hogy kamerán keresztül megtudnálak erőszakolni.
-Értem - mosolygott sejtelmesen.
-Tudom, nem illik ilyet kérdezni, de hány éves vagy? – kérdezte miközben arcomat vizsgálta, majd mintha testemet is szemügyre vette volna, nem mintha sokat láthatott volna belőlem.
-Nemsokára leszek húsz – mosolyogtam.
-Idősebbnek nézel ki – mondta, kissé meglepődve.
-Azt mondják érettebb is vagyok – rántottam meg a vállam. - Te pedig huszonnégy vagy ugye? - saccoltam be, nem tudtam, hogy nyolcvannégyes vagy nyolcvanötös.
-Milyen értesült vagy – mosolygott miközben egyik kezére támasztotta fejét és úgy bámult.
-Mióta ismeritek egymást Robbal? – kérdezte elgondolkodva.
-Ma van pontosan három hónapja, de kiderült, hogy egy gimibe jártunk. Sőt a tesóink még jártak is anno – kuncogtam.
-Komolyan? És egy ilyen lányra nem emlékezik Rob? – húzta el a száját Jackson.
-Nem is ismersz, lehet egy sorozat gyilkos vagyok, aki épp Robert Pattinsonra pályázik – néztem rá megjátszott felháborodással.
-Akkor más kinyírtad volna, volt rá három hónapod – kuncogott.
-Igaz – nevettem fel.
-Egyetemre jársz? – kérdezte kíváncsian.
-Igen, most vagyok elsős – mosolyogtam.
-Nem soká lesznek a vizsgáid ugye? – mosolygott mindentudóan.
-Pontossan – bólintottam vigyorogva.
-Dolgozól valahol? – kérdezgetett tovább.
-Igen, egy kávézóban – mosolyogtam.
-Akkor már értem a kávéborogatást – nevetett fel.
-Igen – vigyorogtam.
Körülbelül három órán keresztül beszélgettünk és a végén szerintem elaludtam.
Reggel a telefonom vad csörgésére keltem, ha minden jól megy, szerda van, ami egyet jelent azzal, hogy nehéz napom lesz. Mindig is utáltam a szerdát, hiszen már messze a hétvége, de a következő még nincs elég közel. Szaladgálva kapkodtam össze a cuccaimat, felkaptam egy egyszerű farmert egy fehér pólóval, bőrkabáttal, és az imádott tornacsukámat húztam a lábamra, a hajamat a fejem tetején összefogtam elbúcsúztam a nagyitól és már szaladtam is. Ilyen szaladgálással telt az egész napom, mindig késésben voltam és a sietés miatt a dolgok egyre jobban kicsúsztak a kezeim közül.
Végre fél kilenc volt és már a lépcsőnkön sétáltam fel. A postaládából kivett csekkeket nézegettem, rengeteg volt.
Húsz perc múlva már számológéppel a kezemben ültem a konyhában és számoltam a havi költségvetésünket. Nagyi gyógyszerei, a gázszámla, a villanyszámla, az internet, és a két biztosítás. Bárhogy számoltam nem jöttünk ki a hónap végére. A gyógyszerek ára körülbelül a másfélszerese lett. A számlák kifizetésére a pénz akkor sem lenne elég, ha egész hónapban nem vásárolnánk semmit.
Gondolkodtam, hogy felhívjam anyut, hogy küldjön pénzt. Már tíz perce vacilláltam, letettem a telefont, majd felvettem és újra bepötyögtem a számát.
Eldöntöttem, hogy megkérdem, mit veszthetek?
Már a harmadikat, negyediket, ötödiket csörgött a telefon mikor felvették.
-Szia, itt Amanda – vettem elő a mézes mázas hangom. De utáltok szívességet kérni.
-Szia kincsem – halottam meg anyu hangját. – Valami gond van? – tette fel rögtön a kérdést.Hát igen, mostanság nem nagyon beszélünk.
-Öhm, van egy aprócska – húztam el a szám.
-Na, mond kincsem – mondta kérlelően.
-Nem jövünk ki a hónapban, tudsz küldeni egy kis pénzt? – kérdeztem félve.
-Öhm, tudod Martin most vesztett egy nagy üzletet el és az egyetemed havi részletét is most fizettük ki – motyogta.
-Rendben. Köszi azért – motyogtam. - Na, de most mennem kell. Szia, anyu vigyázzatok magatokra – suttogtam majd kinyomtam a telefont és a könnyeim hullani kezdtek arcomról.
Teljesen szétestem, nem volt a legkellemesebb napom és akkor még ezek a pénzügyek. Nem tudtam kitől kérjek kölcsön, Clarie felajánlotta, hogy segít, de nem kérhetek tőle pénzt…
Nem fogok kérni senkitől, meg tudom csinálni. Elővettem a lap topom majd gyorsan bepötyögtem „állások”. Húsz perce bolyongtam már a világhálón, de nem találtam semmit. Elmehettem volna pultosnak egy egy éjszakára, mint régen vagy takaríthatnák valahol.
-Nem elég a pénz? – lépett mögém a nagyi. Összerezzentem hírtelen hangjától.
-Nem igazán – húztam el a szám.
-Azok a hülye gyógyszerek – simított végig a fején, amin most csak egy kendő volt. Rettenetesen hullott a haja az újabb kemoterápiától.
-Azokra szükség van nagyi, az a legfontosabb, hogy meggyógyulj – simítottam végig a kezén.
-Amanda, ne csapd be magad. Ebből én már nem fogok kigyógyulni, sosem – mosolygott rám bíztatóan.
-Nagyi, erős vagy meg tudod csinálni – győzködtem, mint egy kisgyerek.
-Harcolok, de már egyre nehezebb – sütötte le a szemeit.
-Többet kéne pihenned, nem kell minden másnap főtételt ennem – mosolyogtam rá biztatóan.
-Ez a legkevesebb kedvesem – mosolygott.
Pár percig csendben ültünk, én csak bámultam az asztallapot és gondolkodtam. Nem is mondta, hogy egyre fáradtabb.
-Elmegyek veled az orvoshoz valamelyik nap – jelentettem ki.
-Amanda, rák halálos betegség. Nem tudják meggyógyítani, ha megtudták volna már megcsinálták volna – nézett rám bíztatóan.
-De ugye nem akarsz itt hagyni? – tettem fel kétségbeesve a kérdést.
-Dehogy is szívem, te miattad harcolok ennyire – simított végig a hajamon. – Legalább azt meg kell várnom, hogy valaki lesz melletted – gördült le egy könnycsepp az arcán.
-De nem hagyhatsz itt – suttogtam, miközben egy könnycsepp elindult az arcomon.
-Amanda, ez az élet rendje. Az emberek megszületnek és az emberek meg is hallnak - suttogta a kezemet simogatva.
-De miért pont te? Miért nem éled meg, hogy dédunokáid legyenek. Miért ilyen nyomorult az élet? – tettem fel a kérdést.
-Fiatal koromban hittem az egyensúlyban. Van, aki szép, van, aki okos, van, aki szellemes, de mindenkinek van jó és rossz tulajdonsága, mindenkinek ez élet valamit ad és valamit elvesz. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van. De valamilyen szinten mégis hiszek benne, nagyon jó szüleim voltak, egy testvérem van, aki nem mindig a jó oldalon áll, rossz házasságom volt, de lett két gyermekem, akik nagyon jók voltak. Aztán az évek során csalódtam bennük, az élet olyannak képezte ki őket, akik már nem feltétlenül pozitív hősök lennének a mesékben. Közben jöttél te, Kris és Paul. Krissel nagyon jó gyerekek voltatok, unokaöcséd pedig elveszett. De rád vagyok a legbüszkébb, tudom, hogy még te is fogsz változni, hiszen az élet, megkoptatja a szellemességet, a szépséget és az észt, de benned, ezeken kívül nagyon nagy kincs van. Amit senki nem vehet el, csak te veszítheted el az éves során. Egyszer majd te is megérted kincsem – mosolygott rám a nagyi. – Mikor ugyanezt magyarázod az unokádnak – mosolygott rám.
-De ha én vagyok a jó, akkor miért nem érzem magam jól? Miért nem vagyok boldog? – kérdeztem értetlenül a nagyitól.
-Senki sem mondta, hogy aki jó az boldog is, de hiszek abban, hogy egyszer mindenki megkapja azt, amit érdemel – mosolygott rám kedvesen.

Másfél órával már a párnára hajtottam a fejem, tanultam egy órát, megfürödtem és ettem egy kis almás pitét, de végig nagyin, a rezsin és ez életemen járt az eszem. Mit kéne tennem? Valakitől kell kérnem pénzt, azt nagyon jól tudtam, és akkor felpattantam az ágyamból. Elővettem a múlt heti újságot az éjjeliszekrényemből, miközben felkapcsoltam az olvasólámpám. Elkezdtem lapozgatni, és megakadt a szemem az egyik álláson: Fiatal, csinos pincérlányt keresünk. Csak ennyi volt és a város egyik legmenőbb klubjának a rövidítése. Pénteken és szombaton tudnék járni, dolgozni, valószínű többet keresnék, minta a kávézóban. Gondolkodtam majd pár pillanat múlva elnyomott az álom.

Reggel morcosan keltem fel az ébresztőmre és csak húsz perc múlva tértem magamhoz mikor a hideg víz végig folyt a hátamon. Két perc múlva ki is ugrattam a zuhanykabinból és kapkodtam magamra a ruháim, egy zöld nacit és egy újabb fehér pólót húztam magamra. A hajamat eltűztem és egy kis reggeli után már szaladtam is.

Tíz órával később, egy kicsit hamarabb elkéretődtem a főnöktők és már szaladtam is a kinézett állás helye felé. Vettem pár mély lélegzetet, majd beléptem az ajtón. Épp most kezdtek elő pakolni, öt lányt láttam mindegyikük tűsarkú cipőben, rövid szoknyában és majdnem hogy csak melltartóban pakolgatott a pultban. Ha felvesznek én is, így fogok kinézni…

-Sziasztok. Munka ügyben kivel tudnék beszélni? – kérdeztem minél magabiztosabban.
-Már betöltötték az állást – mosolygott rám ez egyik lány barátságosan.
-Hát te? – lépett ki egy ötvenes pasi az egyik folyosóról.
-Munka miatt jöttem, de ha már be van töltve, akkor megyek is – mosolyogtam szomorúan.
-Nem, nem! Tetszel nekem. Dolgoztál már pultosként?
-Igen, három évig – motyogtam bambán a férfira nézve. – Most és pincérkeddem két éve.
-Mutasd mit tudsz. Agyatok neki dupla tálcát tele - nézett a lányokra.
-De főnök, azt csak Jenny tudja megcsinálni – nézett rá az egyik lány értetlenül.
-Nem baj, kipróbáljuk. Ha megcsinálod, megkapod az állást, ha nem akkor pápá – vigyorgott rám a pasi.
-Rendben – mosolyogtam. Majd ledobtam a kabátom és a táskám ez egyik asztalra.
-Úgysem fog sikerülni neki – suttogta az egyik lány.
Közbe az egyik csak kirakta az egyik pultra a két tálcát tele poharakkal és a poharakba vizet öntött.
-Kezdheted is – nézett rám a pasas és a lányok körém álltak. – Az asztalok között végigkell menned.
-Rendben – feltűrtem az pólómat majd megfogtam az egyik tálcát és a másikat is. Lassan elindultam velük, de megremegett a kezem. Tudtam annyira korrigálni, hogy nem löttyent ki a víz. Magabiztosan sétáltam az asztalok között, a véremben volt ez. Hiszen azért már öt éve dolgoztok tálcákkal. Majd letettem a tálcát a pultra
-Fel vagy véve – kurjantott fel a jövendőbeli főnököm. – És persze úgy kell felöltöznöd, mint a lányoknak.
-Szuper – mosolyogtam.
-Nyolc fontot kapsz egy órára és borravalónak a felét megtarthatod – mondta a főnök és már vette is a kabátját. – Pénteken és szombaton este nyolctól reggelig? – kérdezte még az ajtóban állva.
-Fantasztikus lenne – mosolyogtam már vidáman.
-Akkor holnap, pontosan nyolckor a pultban akarlak már látni. A lányok majd segítenek – mosolygott és már ott sem volt.
Pár szót váltottam a lányokkal és már siettem is haza. Nagyon jó órabérnek számított a nyolc font, a kávézóban ötöt kapok.
Mosolyogva sétáltam haza és már vártam a holnap estét. Elővettem a könyveimet, mert már muszáj volt a vizsgáimra készülnöm, hiszen nem sok időm lesz még rá.