 |
3. fejezet – Nem engedlek el
Nagyon gyorsan eltelt a hétvégém, szombatot Krissel, Lizzyvel és a srácokkal töltöttem. Mivel nagyon úgy nézett ki, hogy Kris és Lizzy nem közömbösek egymásnak. Nagyon örültem nekik, hiszen nagyon szerettem volna, ha a bátyám talál magának egy rendes lányt - és Lizzy nagyon szimpatikus volt -, de tudtam, hogy ez egyet jelent azzal, hogy velem még kevesebb időt fog tölteni. Nem akartam önző lenni, szóval ezt magamban is tartottam. Vasárnap reggel már mennem kellett dolgozni, Grace hírtelen megbetegedett szóval egész napra nekem kellett beugranom. Szorosa megöleltem reggel a bátyámat majd elbúcsúztunk, ő elég kómásnak tűnt, hiszen még csak reggel hét volt és nem a korán kelő típus. Könnyes szemekkel szaladtam a buszomra, amit nagy örömömre lekéstem. Ezért átdobtam a táskám a vállamon és szaladtam, ahogy csak bírtam. Egyszer csak vad dudálásra kaptam fel a fejem és egy kocsi az oldalamnak csapódott én pedig elvágódtam a betonon.
-Úr isten! Én nem akartam, annyira sajnálom. Jól vagy? – nézett rám teljesen sokkos állapotban lévő lány. Talán egy évvel lehetett nálam fiatalabb, sötétbarna kissé göndör haja összevissza omlott a vállára. Pár pillanat múlva felugrottam és mentem volna tovább.
-Nincs semmi bajom, amúgy is én léptem ki – mosolyogtam a lányra. – De most sietnem kell, késésben vagyok – mosolyogtam rá majd indultam is volna, ha nem kapja el a kezem.
-Elviszlek, persze ha bemersz ülni ezek után a kocsimba – kuncogott és már nyitotta is az ajtót.
-Jaj, az fantasztikus lenne – vigyorogtam és bepattantam a kocsiba.
-Hova vigyelek? – kérdezte mosolyogva.
-Itt egyenesen majd egy ötszáz méterre, jobbra – mutogattam.
-Rendben – bólintott. – Biztos nem kéne elmenned a kórházba, elég nagyot estél? – nézett rám gondoskodóan.
-Nincs semmi bajom nyugi – mosolyogtam rá. Bár fájt egy kissé a fejem, de az elég gyakran előfordult, nem tulajdonítottam neki nagy szerepet. – Hogy hívnak? – kérdeztem barátságosan, addig sem aggodalmaskodik nekem.
-Dorina – mosolygott rám. – De a barátaim csak Donak szólítanak.
-Én Amanda vagyok - mosolyogtam rá. – Itt jobbra.
-Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott rám. – Bár annak nem, hogy így…
-Komolyan össze kéne titeket kötni Robbal – nevettem fel.
-Kivel és miért? - tette fel értetlenül a kérdést.
-Az egyik haverom, ő is mindig csak magát hibáztatja. Én léptem ki eléd, én vagyok a hibás és amúgy sem lett semmi bajom – mosolyogtam erőltetetten, de már idegesített az aggodalma.
-Bocsi, kicsit túlzásba vittem – nézett rám bocsánatkérően.
-Semmi baj, ahhoz a kávézóhoz megyek – mutattam a pár méterrel álló pubot, a munkahelyemet. De utálok én dolgozni vasárnap reggel.
-Itt dolgozol? – kérdezte mosolyogva. – Ha kinyitottál bemegyek egy kávéra - majd az órájára nézett. – Gondolom, nyolckor nyitsz – nézett fel rám.
-Gyere be nyugodtan most is, ott kényelmesebb, minta kocsiban várni. Hála neked ideértem hamarabb… - mosolyogtam rá miközben kinyitottam az ajtót.
A végén az lett az egészből, hogy Dorina két órán keresztül a pult mellett kávézgatott és beszélgettünk minden féléről. Kiderült, hogy ő nem törzsgyökeres Londoni és nagy meglepetésemre kiderült, hogy utálja az Alkonyat mizériát, nem rossz szerinte a film, de ez már sok. Valamilyen szinten egyet értettem vele ebben is, és még sok egyébben. Mikor elment megígérte, hogy még találkozunk, és ha szerencsém van, túlélem – itt persze megint egy ezredik bocsánatkérés-.
Nagy nehezen eltelt az idő és délután négykor megjelent Mark a váltással, végre mehettem haza.
Lassan sétálgattam az utcán, olyan elrévedős hangulatom volt. Mindig ez van, ha a bátyám elmegy. Minden eszembe jut, amiért én itt vagyok a nagyival és mindenki más máshol.
Eszembe jutnak azok a pillanatok mikor anyuék előttem veszekedtek, mikor apámat úgy kísértem be a házba, mert annyira be volt állva hogy nem jutott el az ajtóig. Mikor meggyanúsítottak apum szülei, hogy lopok, és egy kurva vagyok. Mikor anyu annyira ki volt borulva, hogy napi szinten zabálta a nyugtatókat. Mikor kiderült, hogy rákos a nagyi. Ilyenkor a szívembe ezer seb felszakadt, amit nagy nehezen mindig összevarrok magamnak, de a cérna nem örökéletű.
Miután hazaértem, ittam két bögre tejes kávét, hiszen még órákig tanulnom kellett. Elővettem a jegyzeteimet, szétterítettem azokat az ágyon és neki álltam nézegetni őket, többre nem futotta.
Majd egyszer csak mindent lekotortam az ágyról és pár perc múlva már aludtam is.
Újra tizenhárom voltam, az első nap volt mikor apu magasabb alkohol szinten tért haza. Kikészült a munkája miatt, ezzel magyarázta a helyzetet. Mosolyogva léptem be a házba, hiszen ma kaptam meg a félévim, amiben csak egy négyes lett és azért hetedikben ez számomra nagydolog volt, csak az a fránya kémia. A kabátomat, a sapkámat, és a sálamat elraktam a helyére, levettem a cipőm és mosolyogva lépkedtem a nappali felé. De nem a megszokott nyugalmas, békés csendre figyeltem fel, hanem hangos kiabálásra.
-Ne hisztizzél már. Elegem van már belőled és anyádból is, folyamatosan basztatok, hogy nincs elég pénz – üvöltött apám. Én pedig a fal mellett lecsúsztam és hallgatóztam.
-Erik, te mondogatod, hogy elköltöm a pénz. Én nem tudok többet spórolni – motyogta anyu.
-És mi az, hogy ne vagy képes velem aludni? – üvöltött ismét apu.
-Te is nagyon jól tudod, hogy Amanda befullad mostanában – magyarázkodott anyu.
-Ezt is csak kitaláltátok – üvöltött majd egy nagy csattanást halottam. – Ne hazudj nekem Julia.
-Engedj el Erik, nem hazudok - sírt fel anyu.
Másfél év múlva épp az általános utáni esten voltunk, ahol keringőt táncoltam. Mindenki sürgölődött otthon, reggel fodrászhoz mentem, majd anyu gyönyörűen kisminkelt. Egész éjszaka nem aludtam előtte, hiszen annyira izgatott voltam. Fent hagytam a kesztyűm az emeleten szóval magas sarkúban felszaladtam érte.
-Amanda! Megmondtam már ezerszer, hogy ne járkálj cipővel a lépcsőn.
-Apu, sietnem kell – suttogtam idegesen.
-Kisasszony ne feleselj – nézett rám mérgesen és közben megfogta a kezem és erősen megszorította.
-Te normális vagy? – tettem fel már majdnem hogy csak sírva a kérdést és elrántottam a kezem.
-Miért lennék az, egyedüli a családban? – nevetett fel gúnyosan.
Majd újra pár hónappal később épp próbáltam megbékíteni anyut és aput. Apuval beszélgettem a szobámban.
-Normálisan le kell ülnötök és megbeszélnetek – néztem rá bíztatóan.
-Miért bíznék meg benned? – kérdezte értetlenül. – Úgysem lesz jobb, képtelen vagyok anyáddal együtt élni.
-Akkor eddig miért éltetek együtt? – kérdeztem kissé hisztérikusan, hiszen teljesen kiakadtam. – Szereted őt egyáltalán? – kérdeztem félve.
-Nem, eddig sem szerettem – mondta rezzenéstelen arccal és ott valami összetört bennem.
-Akkor váljatok, el én ezt nem bírom tovább – suttogtam és bevágtattam a fürdőbe, hangos zokogásba kezdtem.
A következő képkocka pedig már tizenhat évesen koromban volt. Ismét az iskolából jöttem haza, elég rossz hetünk ezen a héten apu minden nap ittas állapotba tért haza, de nem tudtam mit tenni. Ha nem megyek, haza anyuval szúrok ki, Kris már fél éve New Yorki egyetemen volt. Ő már nem segített nekünk, maximum havonta egyszer volt itthon, akkor meg eljátszottuk a „Minden rendben” színdarabot. Gyorsan lekaptam a cipőmet a lábamról, a kabátot feldobtam a fogasra és akkor kiesett egy doboz anyu táskájából. Nagybetűvel rajta Xanax tudtam, hogy mi ez. Anyu két napja volt a gyógyszertárban szóval két nap alatt vett be egy egész dobozzal. Idegesen szaladtam a nappali felé, hiszen napi szintem maximum ötöt lehet bevenni belőle.
De a nappaliba nem az várt, amire számítottam. Apu egy szőke ötvenes nővel csókolózott a kanapén, hangos nyögésük betöltötte az egész házat. Gyorsan anyuék hálója felé szaladtam, de nem volt ott senki, majd gyorsan a fürdőbe. Anyu ott feküdt teljesen kiütve a kád mellett. Rögtön a mobilémért nyúltam és hívtam a mentőket. Kezemet a nyakára tettem és éreztem még, hogy ver a szíve, ha gyengén is. Gyorsan húztam anyura ruhát és hangosan ordibáltam a nappaliba lévőknek, hogy menjenek a picsába. Anyunak a kórházi táskát már pár hónapja összekészítettem, rögtön az én megszökési táskám mellett volt, amit sosem használtam fel. Összekapartam anyut a földről és már jöttek is a mentősök, nagy szerencsére apu és a kurvája addigra már eltűntek. Ezek után anyu egy évig járt elvonóra, én pedig pár hét szervezkedés után nagykorúvá nyilváníttattam magam. Kicseréltettem a zárat a lakásunkba, hogy apu ne tudjon bejönni, és munkába álltam egy éjszakai bárban pultos lányként. Persze nem volt egyszerű, hiszen mellette középiskolába jártam, de megcsináltam. Közben meghalt a nagypapám, szóval a nagyit átköltöztettem hozzánk, hogy ő sem és én sem legyek egyedül. Így besegített a háztartásba. Majd anyu kijött ez elvonóról, addigra megszereztem minden papírt a váláshoz szóval már csak alá kellett írni. És akkor kezdődött el az igazi harc, apu teljesen kiakadt, de tíz hónappal később már kész volt az összes vagyonelosztási papír és anyuék hivatalosan is elváltak. Majd egy újabb húzós év után anyu a találkozott Martinnal, és fél év múlva már össze is házasodtak, pár hónap múlva pedig már New Yorkban voltak, mi pedig itt a nagyival. Minden egyes felkavaró képkocka ott lebegett az agyamban, borzalmas volt.
Majd motoszkálásra ébredtem, mintha valaki az ablakomat dobálná kavicsokkal. Gyorsan kiugrottam az ágyból és csak most vettem észre, hogy könnyben ázik még a párnám is. Mire az ablakoz, értem mér nem volt ott senki, lehet, csak képzelődök – állapítottam meg-. Leültem kissé összetörten az ágyam szélére és jó néhány percig csak magam elé bámultam. Majd az órára siklott a tekintetem, ami hajnali négyet mutatott. Most már úgysem alszok vissza, alapon összeágyaztam az ágyam majd a Rob által vett cigihez nyúltam, ami a szekrényem legalján volt, hátha Kris kutakodni akarna. Az ablakomat kitártam majd rágyújtottam. Rettenetesen jól esett beszívni a káros füstöt, teljesen lenyugtatott. Kisebb szünetekkel egybekötve már hat éve dohányzom, bár nem szívok sokat. Havi két dobozzal maximum, nincs is rá sok pénzem, meg hát nem akarok átesni a ló túloldalára.
Húsz perc múlva már a zuhany alatt álltam, aztán tanultam egy kicsit, főztem kávét a nagyinak és már kezdődött újra egy nap.
A hetem elég letargikus állapotban telt, és hamarosan már el is érkeztünk a péntekhez, azaz Rob búcsú bulijához. Kivettem ismét egy szabadnapot, amit a főnök majdnem, hogy boldogan fogadott, hiszen szerinte túlvállalom magam. Jól van értem én, akkor adjon fele ennyi munkáért ennyi pénzt, én szívesen otthon maradok. Szóval izgatottan készülődtem az esti bulira, elég régen voltam már szórakozni, de attól függetlenül nem akartam annyira kirittyenteni magam. Egy piros csőnadrágot húztam, és egy fekete denevérszárnyas pólót, ami a vállimból sokat engedett látatni, az alá vettem még egy fekete trikót, hiszen ha táncolunk akkor lecsúszik és nem akarom, hogy kilátszódjon a mellem. Egy fekete tornacipőt készítettem elé. A hajamat hagytam, hogy természetesen omoljon a nyakamra. Alapozót kentem a szemeim alá, hogy ne virítsanak azok a lila karikák annyira, kihúztam a szemem és a szempillám, egy leheletnyi parfümöt fújtam a nyakamra és már készen is voltam. Épp a nagyival beszélgettem a szomszéd néni új robotgépéről, amit a fia vett neki, mikor megérkeztek Robék.
A három srác ugyanúgy néztek ki, mint mindig talán csak a hajuk volt egy kicsit beállítva. Mosolyogva öleltem végig őket, majd felkaptam a cipőm és a bőrkabátom és már indultunk is. Hangosan nevettünk egész úton, mivel Rob ötleteként gyalog mentünk, hiszen mindenki inni akart. Vagyis a fiúk mindenképp és úgy gondolták nekem is kéne öntenem a garatra.
Persze a klubban rögtön beengedtek minket miután meglátták a srácokat gondolom, sokat járnak ide. Érdekesen néztek minket, hiszen egyedüli lányként sétáltam a három fiú között. Egyszer Bobby ölelte a derekam, egyszer pedig Rob. Az egyik sarokban lévő asztalhoz tanyáztunk le, a fiúk rögtön rendeltek maguknak valami töményet, majd elkezdték kitalálni, persze engem kizárva a beszélgetésből, hogy mivel itassanak le.
-Miért is akartok leitatni? – kérdeztem mosolyogva.
-Beavatás a csapatba, ha túléled ezt az estét, már egy vagy közülünk – magyarázta gyerekes lelkesedéssel Tom.
-Okés – mosolyogtam majd hátradőltem a kanapén. Lesz, ami lesz alapon.
Két óra múlva egy jó adag alkohollal az ereimben, épp Robnak könyörögtem, hogy táncoljon velem.
-Robikám, kérlek?! – néztem rá a legszebb nézésemmel.
-Amanda, én nem tudok táncolni – nézett rám és próbál szabadulni kezeim közül.
-Ne kéresd magad Rob, úgyis táncolni fogsz. Velem. Most. Táncolni. Fogsz. – tagoltam neki az akaratom, és felhúztam a kanapéról. A tömeg felé húztam, átkaroltam a nyakát és lassan, majd egyre gyorsabban táncoltam.
-Amanda, én nem tudok táncolni – suttogta a fülembe Rob.
-Akkor ideje megtanulni, nézd azt a srácot és próbáld utánozni – mosolyogtam Robra, majd egy puszit nyomtam az arcára.
-Nem is rossz – jegyeztem meg pár perc múlva. – Én is így tanultam meg táncolni – nevettem fel, mint egy örült.
-Elégé berúgtál Amanda – kuncogott Rob.
-Dehogy is. Csak jól érzem magam, köszönöm, hogy elhoztatok. Hiányozni fogsz, majd hívj fel – öleltem át miközben elkezdtünk kifelé sétálni a levegőre.
-Persze, hogy felhívlak – vigyorgott Rob. – Még sosem volt ilyen jó barátnőm– kuncogott.
-Akkor kérhetek egy szál cigit, mert az enyém elfogyott – mosolyogtam kislányosan.
-Hihetetlen vagy. Ilyenkor látnád magad - kuncogott miközben egy szálat elővett nekem és egyet magának.
-Most amúgy hova utazol? – kérdeztem már a lépcsőn ülve.
- Bel Ami forgatásra – mosolygott.
-Aham – motyogtam. – Ha a Twilight gárdával találkozol, kérsz nekem aláírást Jacksontól?! – kérdeztem meg tőle vigyorogva.
-Jacksontól? – nézett rám kajánul. – Tetszik Jackson? – kíváncsiskodott kajánul.
-Aham – bólintottam vigyorogva. Sosem mondtam volna ezt el Robnak, ha nem lett volna bennem ennyi alkohol.
-Skacok. Mindenhol titeket kereslek, innunk kell Amanda beavatására – vigyorgott Bobby. – Vagy megzavartam valamit? – kérdezte ijedten.
-Dehogy is, csak ezt még elszívjuk – mosolyogtam rá.
-Tom épp egy szőkével ismerkedik – mosolygott, majd leült mellém.
-Mi bajod a szőkékkel? – kérdeztem megjátszott ijedséggel.
-Semmi. Csak Tomot, kidobta egy barna csaj, akiért nagyon oda volt és az óta nem kezd barnával – magyarázta Bobby. Én meg hangos nevetésbe törtem ki.
-Mennyünk igyunk még egyet és indulunk – jelentette ki Rob.
-Okés – mosolyogtam rá és belekaroltam.
Mint, ahogy ígérték a fiúk úgy is lett. Egy pohárka után összeszedtünk a cuccaink majd hazafelé indultunk. Mivel Rob szerint az ő házuk közelebb van és, hogy ne keltsük fel a nagyit így hozzájuk mentünk. Tom és Bobby valahogy elmentek haza, azt hiszem ők nem voltak annyira az alkohol hatása alatt, mint én. Kellett nekem ez a beavatás.
-Elmész zuhanyozni? – kérdezte Rob a hátam mögül.
-Nem, most inkább lefekszem, ha nem gond – suttogtam, majd ledőltem az ágyra.
Negyed óra múlva már Rob is visszaért a fürdéstől és már terítette volna le a takarót a földre, hogy azon alszik.
-Nehogy lemerészelj feküdni a földre, mert akkor kiakadok – motyogta neki.
-Atyám, Amanda azt hittem alszol – suttogta ijedten.
-Na gyere már ide, olyan jó lenne ha utolsó estéden mellettem aludnál – suttogtam majd már el is nyomott az álom.
Hétkor kipattantak a szemeim, de megláttam, hogy Rob még alszik, szóval gyorsan magamra kaptam a gatyám és a pólóm és kimentem a szobából.
-Szia, bizonyára te vagy Amanda- szólalt meg egy férfihang a nappaliból.
-Uhum – néztem rá ijedten. Bakker ki az, aki hét órakor a nappaliban könyvet olvas?
-Richard vagyok, Rob apukája – mosolygott kedvesen.
-Amanda Watson – mosolyogtam vissza. Legalább nem egy betörő, nyugtattam magam. Bár az én esetemben, volt már egy és ugyanaz a személy a betörő és az apám. Na, de nem minden család olyan szerencsétlen, mint a miénk.
Richard pár percig engem vizsgált majd olvasta tovább a könyvet. Pár perc múlva Clarie jelent meg a lépcső aljában.
-Amanda, te már ébren vagy? – kérdezte ijedten. – Talán nem tudtál aludni? – kérdezte meg rögtön.
-Kivetett az ágy – mosolyogtam rá.
-Kérsz valamit enni? Vagy esetleg egy fejfájás csillapítót? – kérdezte mosolyogva.
-Az utóbbit, ha lehet – álltam fel és a konyhába mentem Clarlie után.
-A fiúk leitattak mi? – kuncogott.
-Valahogy úgy, pár dolog teljesen kiesett – motyogtam zavartan.
Pár percig csendben ültünk, mikor egyszer csak rám kapta a tekintetét.
-Tudom, azt fogod gondolni, hogy be akarok avatkozni az életedbe, de ha bármiben tudok segíteni nyugodtan, szóljál csak – mosolygott, miközben végigsimított a kezemen.
-Köszönöm Clarie, de minden okés – mosolyogtam rá.
Még két órán keresztül beszélgettem mindenféléről Clarivel és közben készítettünk reggelit, majd elmentem kicsit összeszedni magam és már Rob fel is kelt.
-Jó reggelt álomszuszék – nyomtam egy puszit az arcára.
-Mióta vagy fent? – kérdezte Rob nagyokat ásítva.
-Körülbelül két órája – mosolyogtam, majd leültem mellé.
-Hogy keltél fel? – kérdezte értetlenül. – Én még most is alszok – támasztotta a fejét az asztalon.
-Pedig jó lenne, ha felkelnél, fél óra múlva indulnunk kell – lépett be Lizzy.
-Szia Amanda, hát te? – kérdezte mosolyogva és Rob és köztem járt a tekintete.
-Lizzy, ne kezd elméleteket gyártani – szólalt meg álmosan Rob.
Pontosan fél óra múlva már Rob egy hatalmas bőrönddel elhagyta a házat, én pedig majdnem hogy könnyes búcsút vettem tőle. Szorosan öleltük egymást, ez többet jelentett volna most bárminél. Majd Clarie és Richard is elköszönt fiúktól és Lizzy indított is és már mentek is. Olyan gyorsan elment, utáltam, hogy mindenki elmegy. De tudtam, hogy Robbal való barátságunkat nem fogja keresztbe húzni a távolság, nehéz lesz, de őt nem engedem. Mint ahogy Krist és anyuékat sem kellett volna…
Dorina Butcher:
A lány, aki elüti Amandát.
A jövőben még fontos szerepe lesz.
