2. fejezet - Testvérek

Sziasztok! Annyira örülök, hogy már 11 rendszeres olvasó van és nagyon szépen köszönöm a komikat. Kérlek, ha van egy csöppnyi időtök akkor írjatok még.:) Köszönöm, hogy olvastak;)

2. fejezet - Testvérek
Már péntek délután volt, ez a hetem, is mint mindegyik, mint a gyorsvonat haladt el mellettem. Mostanában úgy megy ez idő, hogy magam is elámulok rajta. Felkelek, elmegyek dolgozni, aztán szaladok az egyetemre, majd egyetem után szaladok vissza dolgozni, aztán bevásárlás vagy valami otthoni munka, tanulás és alvás. Már izgatottan vártam Kris érkezését, hiszen bármelyik percben megérkezhet. Mama háromfogásos vacsorát csinált, nehogy az ő kis unokája éhezzék. Én is kitakarítottam tegnap Kris régi szobáját és felporszívóztam a nappalit. Mikor meglátogat, minket a bátyám olyan mintha karácsony lenne, mindent félreteszünk, a fáradtságot, a betegséget, a tanulást és csak ő számít. A bátyám vasárnap estig marad itt, hiszen kedden újra kezdődik neki a gépezet, amit egyetemnek hívnak. Igaz már az utolsó évet tapossa, szóval neki már csak pár hónapot kell kibírnia könyvekkel a kezében. Én már azt várom, hogy végre vége legyen ennek a tanévnek és nyár legyen, legyen egy picit több szabadidőm és ilyenek.
Már láttam is az ablakból bátyámat, egy fekete kapucnis pulcsi volt a fejére húzva mivel megint szemerkélt az eső.
-Megjött! – sikongattam izgatottan és már szaladtam is, hogy ajtót nyissak. Nagy is rögtön a nappaliban termet és izgatott mosollyal vártuk Krist. Már vagy három hónapja nem is láttam – elmélkedtem magamban.
-Sziasztok – lépett be mosolyogva az ajtón.
-Szia Kris – ugrottam a nyakába és szorítottam amennyire csak tudtam.
-Csak nem hiányoztam? – nézett rám kissé zavartan.
-De még mennyire – suttogtam a nyakába.
-Kisfiam, te megint csak nőttél, vagy én megyek össze? – mosolygott nagyi, miközben megölelte Krist.
-Már kész a kedvenced – mosolyogtam rá és a cuccait letettük a nappaliba és leültünk a konyhába.
-Már farkas éhes vagyok – kuncogott. – Még elmegyek kezet mosni – ment nagy léptekkel a fürdő felé.
-Csak én látom vagy egyre helyesebb bátyád van? – kérdezte a nagyi suttogva.
-Szerintem is. Láttad milyen izmos lett? – suttogtam én is vissza miközben a salátát az asztalra tettem.
-Pontosan – mosolygott rám a nagyi. – Szerencsére nem apátokra ütöttetek – motyogta magában.
-Szerencsére – motyogtam. Apa szóra összeszorult a szívem, apummal nincs valami sok jó élményem, a rosszal pedig nem akartam elrontani a mai napot.
-Amúgy Ami, neked ma nem kéne dolgoznod? – kérdezte Kris elgondolkodva, miközben belépett a konyhába.
-De kéne, csak tudod, a főnököm ki van akadva, hogy még a tavalyi szabadnapom is bent van – mondtam magabiztosan.
-Hány órát dolgozol? – kérdezősködött tovább a bátyám.
-Napi négyet – hazudtam szemrebbenés nélkül. Hiszen ha megtudná, hogy napi nyolc, esetenként tíz órát dolgozom, magát kezdené el hibáztatni. Amiről nem tud, nem fáj neki, de ahogy kimondtam a nagyi érdekesen kezdett vizsgálni engem.
-Egyetem, hogy megy? – kérdezte miközben a villájára szúrt egy darab húsit.
-Négy egész fölötti vizsgák – vigyorogtam büszkén.
-Az nagyon jó – nézett rám elismerően.
-Én neked? – kérdeztem a narancslevembe kortyolva.
-Négyegész nyolc feletti vizsgák – mosolygott és félve nézett rám. Azt hitte kiakadok, hogy megint ennyivel jobb nálam.
-Váó, gratulálok – mosolyogtam rá. Hiszen tudtam, hogy ennyi minden elvégzését meg ő nem tudná megcsinálni. Ő volt mindig is a család agya, diplomatája és a legigazságosabb én meg a legszeleburdibb, de mégis a legcsaládcentrikusabb. Ő nem adta volna fel az álmait Londonért, vagy a nagyiért, nekem meg nem voltak olyan álmaim, amin nem tudtam volna változtatni. Mikor anyuék elváltak, Kris már egyetemre járt, azokat a vitákat, erőszakot, napi feszültséget nem kellett átélnie akkora fokozatban, mint nekem. Én mindezzel tisztában voltam és elfogadtam őt olyannak amilyen, sőt még büszke is voltam rá.
-Van fiúd? – tette fel kissé félve a kérdést. Sosem szerette, ha volt barátom, nem mintha olyan sok lett volna. De én is sokszor gondoltam erre, hogy miért nincs fiúm, de mikor lenne rá időm? Pedig sokszor nagyon vágyok egy szerelmes ölelésre, csókra és egyebekre, de tudtam, hogy most nem férne bele.
-Nincs – mosolyogtam, vagyis próbáltam. – Neked van barátnőd? – kérdeztem izgatottan.
-Nincs – motyogta szomorúan.
-Majd lesz, száz százalékig biztos vagyok benne – mosolyogtam rá.
Órákig beszélgettünk először a konyhába, majd a nappaliba. Ilyenkor be sem állt a szám és folyamatosan kérdezgettem Krist, ő pedig alig jutott szóhoz.
Egyszer csak vad csörgésbe kezdett a telefonom.
-Bocsi ezt fel kell vennem – ugrottam fel a kanapéról és a szobámba siettem. Rögtön felvettem a telefonom.
-Szia Amanda! – halottam meg Rob hangját a telefonban.
-Szia, Rob. Miben segíthetek? – mosolyogtam, hiszen Rob hangja félénknek tűnt.
-Nem tudom, hol van az útlevelem és véletlenül nem hagytam nálatok? – tette fel gyorsan a kérdést.
-Eddig nem találtam meg? Várj, mindjárt megkérdem a nagyit – motyogtam a választ a telefonba miközben az ágyam alá néztem be.
-Nagyi, nem találkoztál Rob útlevelével?! – kiáltottam ki a szobából. – Már semmi megtaláltam – kiáltottam még egyszer. Megvan az útleveled – mondtam halkabban Robnak a telefonba.
-Hála a jó égnek, már feltúrtuk az egész szobádat - halottam egy női hangot.
-Elmehetek most érte? – kérdte meg félve. Ennyire félelmetes vagyok, vagy Rob ilyen beszari?
-Persze, gyere csak – válaszoltam gyorsan.
-Akkor pár perc múlva, ott vagyok – tette le a telefont.
-Még hogy nincs fiúd? Csak egy Rob nevű srác útlevele van az ágyad alatt? – tettem fel az ajtóból a kérdést Kris.
-Kris, ő csak az egyik haverom – néztem rá mosolyogva.
-Mióta vannak neked haverjaid? Régen sosem volt fiú haverod – nézett rám értetlenül.
-Régóta sok minden változott Kris
-Amanda, te választottad ezt az egészet. Miért nem mentél el anyuékkal? – nézett rám értetlenül.
-Anyunak már nincs rám szüksége Kris, tizenhét évig volt már nincs. Ott van neki az új férje, és az új kislánya. Mit csinálnék ott? Nézném végig, hogy mindenkinek van valakije csak nekem nincs? – tettem fel értetlenül a kérdést.
-Amanda, anyu téged ugyanannyira szeret, mint eddig – ült le mellém Kris és átölelte a vállam.
-Először napi kétszer beszéltünk, majd napi egyszer, majd heti kétszer, aztán heti egyszer, most pedig havonta beszélünk fél órát Kris – gördültek le az első könnycseppjeim.
Pedig már három éve nem sírtam senki előtt.
-Biztos csak nem akar zavarni. És ő is úgy gondolja, hogy nincs már rá szükséged. Ami, ellátod magad és a nagyit, már nem vagy az a kislány, aki mindig megkérdezi anyut, mit csináljon – mosolygott rám biztatóan. - Te lettél az egyik legnagyobb harcos a családban. Erősebb, vagy mint anyu és én együttvéve.
-Gyerekek, itt van Rob és valami lány – lépett be a nagyi az ajtóba, de mosoly lefagyott az arcáról mikor meglátta, könnyáztatta arcomat.
-Semmi bajom – jelentettem ki rögtön és letöröltem a könnycseppeket az arcomról. Megigazítottam magamat a tükörben, amit Kris sejtelmesen mosolyogva figyelt.
-Kíváncsi vagyok erre a Rob gyerekre – suttogta a fülembe, miközben már a nappali felé igyekeztünk, ahol Rob és egy szőke lány beszélgetett nagyival. Kris a lány láttán kissé lefagyott és, amint a lány is ránézett ő is ugyanúgy viselkedett. Rob pedig kissé elfintorodott mikor meglátta Kris kezeit a vállamon. Mi a franc ütött itt mindenkibe?
-Kris, már olyan régen láttalak – ugrott fel a szőke hajú lány és a bátyám nyakába vetette magát.
Robbal értetlenül néztünk össze.
-Lizzy, semmit sem változtál – vigyorgott a bátyám is. És ez nem a barátok vagyunk vigyor volt, ez a fel akarlak szedni és a szerelmes vagyok beléd közti kategóriába esett.
-Ti honnan ismeritek egymást? – tettem fel a kérdést.
-Középiskolából – mosolygott vadul Lizzy.
Kissé értetlenül nézett rám. Kris a középiskolás évein kezdtem el gondolkodni, Lizzy tuti nem az osztálytársa, sőt szerintem idősebb nála.
Kris és Liz leültek az egyik kanapéra és beszélgetni kezdtek.
-Itt az útleveled… - és akkor ugrott be, mi van ha Lizzy Rob barátnője és most épp a bátyám vele flörtöl?
-Köszi – suttogta és zsebre vágta.
Kínos csöndben ültünk és vizsgáltuk Krist és Lizzyt, kezdett elég kínossá válni a csöndben ülés. Párszor Lizzy rám nézett, Kris pedig Robra. Kezdtem teljesen összezavarodni.
-Rob, - hajoltam hozzá közelebb. – Úgye Liz nem a barátnőd vagy ilyenek – suttogtam a fülébe, mire összerezzent. Majd érdekesen nézett rám.
-Dehogy, ő a nővérem – suttogta mosolyogva pár perc múlva.
-Szerencse – fújtam ki a levegőt és visszaültem a helyekre.

Még körülbelül egy órát ültünk ott, aztán kitaláltam, hogy elmehetnénk sétálni a városba, Rob pedig hajlott a témára.
Felkaptuk a cipőnket és a kabátunk és már indultunk is, mér pár percig sétáltunk csöndben nem tudtam miről is beszéljek, majd eszembe jutott az útlevél.
-Mikor mész el? – kérdeztem meg Robtól, mire ő értetlenül vizsgált. – Az útlevél, mikor utazol? - kérdeztem meg már mosolyogva.
-Jah, jövő héten. Csak két hetet vagyok itthon. Munkával kapcsolatos – húzta el a száját.
-Csak nem meguntad a világsikert? Pedig még csak most kezdődik – vigyorogtam rá.
-Jaj, ne is mond. Örülök, hogy befutottam valamivel, de már kezd elegem lenni a „Harapj meg” feliratokkal a rajongóktól – mire kimondta a teljes mondatot hangos nevetésbe kezdtünk.
-Kemény lehet. Sosem értettem ezt a fanatikusságot – mondtam az igazat. Persze én is szeretettem az Alkonyatot, mint a könyvet úgy a filmet is.
-De te is rajongó vagy? – kérdezte miközben leültünk egyik padra.
-Igen – mosolyogtam. – de csak határokon belül.
-Bárcsak mindenki olyan lenne, mint te – mosolygott rám Rob.
Majd újra csend lett kettőnk között, de ez nem az a kínos csend volt. Sosem mondtak nekem ilyet, hogy bárcsak olyan lenne mindenki, mint én. Tudta, hogy Rob csak a rajongókra értette, de akkor is nagyon jól esett. A következő pillanatban Rob egyre közelebb hajolt hozzám és én is közelíteni kezdtem felé. Ajkaink lassan összeértek, majd végig nyaltam felső alján, mire elnyíltak ajkai és először lassan, majd egyre szenvedélyesebben kezdtünk csókolózni. Pár percen keresztül csak játszottunk egymás ajkaival, majd elváltunk egymástól.
Értetlenül néztem Robra, majd egyszerre kezdtünk el beszélni.
-Nagyon jó volt, de nem éreztem semmit – motyogtam, miközben szemeibe néztem.
-Uh, akkor jó. Én sem, de nagyon jól csókolsz – dicsért meg vigyorogva, de elég összezavart fejjel.
-De nem egymásnak teremtett minket a sors – kuncogtam. – Jobb is Rob, így örök barátok lehetünk – mondtam miközben hozzábújtam. Kívülről lehetett egy szerelmes hozzábújásnak is nézni, de ez nem az volt, mindketten nagyon jól tudtuk.
-Kris nem a barátod? – kérdezte kissé félve. Erre én felnevettem hangosan.
-Dehogy is te butus, Kris a bátyám – kuncogtam pólójába.
-Akkor megnyugodtam. Liz elégé rákattant – nevetett fel.
-Még a végén rokonok leszünk – néztem rá meglepetten.
-Én örülnék neki – vigyorgott és egy puszit nyomott a hajamba.
-De milyen rokonok lennénk? Te lennél Kris sógora, én pedig Lizzy sógornője. És ha lenne babájuk te lennél a nagybácsija én meg a nagynénje – szövögettem előre a szálakat.
-Pontossan, de ennyire ne szaladjunk előre – nyugtatott le Rob.
És akkor szakadni kezdett az eső, nagy cseppekben hullott arcomra a friss nedű.
-Menjünk hozzánk, az közelebb van – pattant fel Rob, megfogta a kezem és szaladni kezdtünk.
Két perc után mindketten majd kiköptük a tüdőnk, de már csak pár méterre voltunk a Pattinson háztól.
-Szia, anya – lépett be Rob a nappaliba, ahol egy kissé ideges anyuka állt. – Hol voltatok eddig Rob? Te itthon hagyod a telefont, Lizzy meg nem veszi fel – idegeskedett. Majd megpillantott engem.
-Csak nem te vagy Amanda? A fiúk már sokat mesélt rólad és mekkorát nőttél – mosolygott rám, értetlenül néztem rá. Honnan tudja, hogy mennyit nőttem?
-Jó estét, Mrs. Pattinson – mosolyogtam udvariasan.
-Jajj, szívem nem vagyok én olyan öreg, tegezzél csak – mosolygott vissza, majd folytatta. – Victroria! - szólt fel az emeletre Claire.
-Igen, anyu? – lépkedett le kissé idegesnek tűnő lány. – Megjöttél öcsi? –kérdezte mosolyogva majd egy puszit nyomott Robert arcára.
-Kérlek adj Amandának száraz ruhát – mosolygott Clarie.
-Jé, egy lány? Rob összeszedtél egy lányt? – nézett értetlenül Vic Robra.
-Victoria! – szólt rá Claire. – Legalább ne Amanda előtt.
-Na gyere Amanda – fogta meg a kezem Vic. - Szerintem inkább Liz ruhái jók rád, szóval azokból kapsz – mosolygott rám kedvesen.
-Nekem mindegy, köszönöm – mosolyogtam rá.
Ő rögtön elém rakott egy farmert, egy pamut pólót és egy pulcsit.
-Nincs mit, vagyis mesélhetnél nekem mi történt veled és az öcsémmel? Nem valami sűrűn hoz haza lányokat, szóval érted… - nézett rám izgatottan és letelepedett az ágyára.
-Nem történt köztünk semmi olyan. Igaz együtt aludtunk múltkor, de még csak hozzám sem ért. Nagyon jó barátok vagyunk, semmi több – mosolyogtam Vicre, aki szerintem nem ezt a választ várta.
Nem volt túl színpatikus Victoria eddigi viselkedése, de nem akartam rögtön elítélni. Lehet, hogy Rob nem árul el sok mindent és valahogy információhoz akart csak jutni.
Halk kopogásra az ajtó felé kaptam a tekintettem, majd Rob lépett be egy szabadidő gatyában és egy fehér pólóban. Nagyon jól állt neki.
-Anyu melegített nekünk levest, ha gondolod? – mosolygott rám Rob, azzal a mindjárt elolvadsz mosollyal. De köztünk csak boldoggá teszlek, mint barátot mosolynak számított. Most találkoztam másodszor Robbal, de mégis már egy húron pendültünk, pedig nem nagyon voltam pozitív véleménnyel róla az elején.
Már fel is pattantam, hiszen elégé kihűltem ebben a kis zuhiban és nem is volt több kedvem Victoria kérdéseihez. Már a lépcsőn mentünk lefelé, mikor Tom hangos nevetésére kaptam fel a fejem.
-Jé, ki van itt? Amanda? Ezért nem voltál ma a kávézóban, a mi kis Robunk szórakoztatóbb? – kuncogott Tom miközben kajánul vizsgált.
-Csak barátok vagyunk – motyogta Rob, idegesen nézve barátjára.
-Tom, szerintem kéne szerezned egy barátnőd, akkor nem lenne időd elméleteket gyártani… - nyomtam egy puszit Tom, majd Bobby arcára.
-Gyertek enni, még a végén megfázik Amanda – mosolygott rám Clarie.
Gyorsan beterelt minket az konyhába és mindenki leült egy székre, a fiúknak már mintha megszokott helyük lett volna én pedig Rob mellé ültem.
-És, hogy van Julia? – nézett rám Clarie, miközben egy széket húzott mellém és leült. Teljesen meglepődtem, hogy ismeri anyumat.
-Jól van – mosolyogtam rá.
-Olyan régen találkoztunk már… - révedt el Clarie. – Egyszer csak eltűnt.
-Igen, elköltözött New Yorkba – mondtam Clarienak, aki kitágult szemekkel nézett.
-Miért? – vizsgálta az arcomat, szóval minden rezdülésemre figyelnem kellett. Sőt még a srácok is engem bámultak, bár szerintem gőzök sem volt ki az a Julia.
-Találkozott egy férfival, összeházasodtak és született egy kisbabájuk – mosolyogtam barátságosan Clairere.
-És mi lett Erikkel? – nézett rám félve. Mintha tudta volna milyen volt apám.
-Nem tudom, már nem láttam egy éve - motyogtam miközben ittam egy kicsit a poharamból.
-És a bátyád? –kérdezősködött tovább Rob anyukája.
-New Yorkban jár egyetemre, ez az utolsó éve – mosolyogtam vidáman.
-Igen, két évvel fiatalabb Lizznél erre emlékszem – mosolygott Clarie. – Barátnőiddel élsz? – kérdezte mosolyogva.
-Nem, a nagyimmal – mosolyogtam vidáman.
-Hogy van Marie? – kérdezgetett tovább Claire.
-Elég jól a helyzethez képest – mosolyogtam biztatóan. A nagyim már hat és fél éve rákos, orvosok már két éve eltemették.
-Ennek örülök, de most hagylak titeket beszélgetni, állt fel és kiment. Olyan volt mintha nem tudná feldolgozni a tőlem hallott híreket.
-Ki az a Julia? – kérdezte Rob.
-Az anyukám – mosolyogtam rá, mire ő kitágult szemekkel vizsgált.
-Nem megyünk el egy búcsú bulira Rob? Úgyis hónapokig távol leszel – váltott Bobby témát, hiszen ő tudott mindenről és nagyon jól tudta, hogy nem szeretek ezekről beszélni. – Amanda te is eljöhetnél… - nézett rám Bobby mosolyogva.
-Mondjátok melyik nap és lebeszélem a főnökömmel – mosolyogtam rájuk.
-Vasárnap megyek, mi lenne, ha péntek délután mennénk el valahova? – kérdezte Rob mosolyogva.
-Igen, akkor kijózanodsz az indulásig – bólintottam mosolyogva. - De jó lesz egy hét múlva – vigyorogtam, mint a tejbe tök.

Kris - Amanda bátya -

 Lizzy - Rob nővére -